MENÜ

 

Mennyei volt!

 

Tatán mindig történik valami! Hol a vadludak pihenését lehet megfigyelni átvonulásuk idején, hol virágünnepet rendeznek, s most tizenötödik alkalommal került sor az Öreg-tavi Nagy Lehalászás ünnepére (ami persze a pontyok számára valami egészen mást jelent). Nem is számított túl vonzó családi programnak számunkra, ám ismételt meghívást kaptunk egy-két tányér finom halászlére, amiről a rossz idő miatt tavaly lemondtunk, idén azonban bátran nekivágtunk, bár lógott az eső lába most is.

Magát a lehalászást sajnos lekéstük, arról este, a híradóban láttuk képeket. Mire odaértünk, a bokáig érő vízben hemzsegtek a termetes pontyok, marcona halászok műanyag edényekbe gyűjtötték össze a zsákmányt, s vitték nagy tároló tartályokba. A halak egyharmadát telelőbe viszik ilyenkor, a többit eladják. Meg persze ebből készülnek a fesztiválon részt vevő szakácsok bográcsaiban a különféle módon ízesített halászlevek.

Elfogultan állítom, hogy a legfinomabbat kóstoltuk meg Nagy Gyula és csapata sátránál. Érthető lesz a részrehajlásom, ha közhírré teszem, hogy ő nyugalmazott pénzügyőr kollégánk Nyíradonyból, aki pár nappal korábban vette át Nyíregyházán a kerek évfordulósokat illető emléklapot, mivel idén érte el hatvanötödik életévét. Ott és akkor ígértette meg velem, hogy elmegyünk Tatára, ahol immár tizedik alkalommal varázsolja el sokszorosan díjnyertes halászléjével a vendégeket.

Most is hosszú sorban várakoznak a népek, s csak ritkán tudunk szót váltani a folyamatos munka közben. Korhely halászléjét röviden csak így tudom jellemezni: mennyei! Babérlevél, mustár, citrom, tejföl és tejszín kellő arányban elegyedik az alaplével, bele hal, belsőség... Hát mit lehet erre mondani?! Felesleges a szó, inkább kóstolgassunk! Szinte felségsértésnek érzem a műanyag tányért és kanalat ehhez a varázslatos ételhez, legalább herendi porcelán illetné meg. Olyan minősítést érdemelne, mint a tokaji bor, vagyis elnevezhetnénk a halászlevek királynőjének.

Hallom is a dícséreteket innen-onnan, visszatérő rajongók állnak sorba ezért a különlegességért. A körzeti tévé interjút készít Gyulával, aki hímzett feliratos szakácskabátjával kitűnik a többiek közül. Bekíváncsiskodva a „hátországba” kiderül, hogy saját kreációjú füstölt hal készül egy fedett edényben, az alatta lobogó tűznél egy kicsit megmelegszünk. Na, ennek a készítési módját viszont mindig mosolygó, viccelődő Gyulánk már nem árulja el. Igaza is van, ott sorakozik a konkurencia mellette! Nagyon finom falatok kerülnek elő a füstölőből (annyit azért megtudunk, hogy akácfa forgács füstjében érlelődik a halszelet).

Ötvenegyedik osztálytalálkozót szervez Nagy Gyula, és a Tatához közel lakó, azóta nem látott, elszármazott Erzsébetet valahogy utolérte telefonon, persze idecsábította őt is. Most már nincs menekvés, idén ő is ott lesz a régi osztálytársak között Nyíradonyban. Hát, ilyen a mi Gyulánk! Szervez, szakácskodik, ételt adagol, reprezentál egy kicsit a csodálatos füstölthal táljával, nyilatkozik, gondja van az ismerősökre, almapálinkájával kínálja őket, viccelődik a vendégekkel. Ő a sztár, de csapata nélkül nem boldogulna. Hárman jöttek az Alföldről, ám vannak itteni segítői is.

Elköszönve vendéglátónktól gyönyörködünk még a borongós ég alatt is lenyűgöző Öreg-tó, s a vár látványában, hallgatunk egy kis ír zenét a színpad előtt, s a vásári sátrak mellett meg-megállva, nézelődve, kényelmesen elhagyjuk a fesztivál területét. Autónk ablakából figyelem az erdők, cserjék szürkeséget oldó festői színpompáját, s közben arra gondolok, milyen jó, hogy nem pontynak születtem.

 

B.G.J.

 

 

Asztali nézet