MENÜ

 

 

Pont

 

Aminek a végére Isten pontot tesz, ott nincs helye a kérdőjelnek! - szól a bölcs megállapítás. Mi, emberek azért ellenszegülünk a parancsnak – nem mintha lenne bármi értelme is -, és feltesszük a magunk költői kérdéseit. Miért pont ő...? Miért pont így...? Az élni- és tenniakarás, a sok megvalósítandó terv ellenére hogy-hogy most...? A család és sok-sok jó barát, ismerős szeretete nem tudta megóvni...?

 

Úgy látszik, nem. Ismét elveszítettünk valakit, aki a közösségért élt, aki viselkedésével, a kedvességével, a figyelmességével, a barátságával és remek humorával észrevétlenül tanított bennünket. Nem véletlenül voltak nagyon jó kapcsolatban az év elején elhunyt Tánczos Imrével – rokonlelkek, ha egymásra találnak.

 

Sokan ismerték személyesen, de a Honlap és A Mi Lapunk olvasói remek írásain keresztül is képet kaphattak színes személyiségéről. Amikor utolért a hír, hogy Géczy Attila 65 éves létére elhunyt, egyszerűen nem tudtam elfogadni! Hogy lehetséges ez? A minap még telefonon beszéltünk, leveleztünk a rendezvényünkre készülve, parádés ötleteket talált ki, és Attilkós magánszámmal tervezte meglepni két idős kollégánkat, akiket A Mi Lapunk szerkesztősége fog elbúcsúztatni csütörtökön! Mi történt?

 

Az egészségi állapota már évek óta nem volt valami tökéletes, de rendszeresen kúráltatta magát, és fájós lába ellenére is eljött az elnökségi értekezletekre, a programokra. Fegyelmezetten tűrte a megróbáltatásokat, humorral oldva a korántsem vicces helyzeteket. Klubvezetőként és mint régiófelelős is igyekezett helytállni. Velem együtt sok nőismerősét nyűgözte le az a határtalan figyelmesség, amellyel sms-ben, vagy telefonhívás formájában egy-egy jelesebb esemény kapcsán kényeztetett bennünket. Érzésem szerint férfi ismerőseit, barátait sem feledte el soha köszönteni.

 

Nagy hangsúlyt fektetett még nyugdíjas korában is a szakmai kapcsolatokra. Szlovák vámos és határőr kollégáival minden évben találkozókat szervezett a határ két oldalán egykor szolgálók számára. Tagja volt a Polgárőrségnek, így is hasznossá téve magát Somoskőújfalu, Salgótarján népessége számára. Nagyon büszke volt a Palócföldre, szinte minden írásában bemutat valamit szülőföldjéről. Szerencsém volt megismerni kedves feleségét Pólit, és Panni leányát mesebeli kertjükben tartott nyugdíjas klubösszejövetelük alkalmával. Energiával töltött fel az a sok szeretet, kedvesség, egymás iránti tisztelet, figyelmesség, amely a két salgótarjáni klub ott lévő tagjaiból áradt. Sosem felejtem el!

 

Tanúja voltam, amikor az elhunyt Rácz Lukács régiófelelős helyére Czikora András elnök váratlanul őt jelölte ki az észak-magyarországi régió pénzügyőr nyugdíjasainak vezetőjévé a miskolci év végi találkozón. Meglepetésében Attila igent mondott, így lett ő az elnökség Benjáminja, a legfiatalabbja hosszú évekre. Lelkiismeretesen segítette az adóügyi klubok megalakítását a régióban az egyesítés után.

 

Az csak természetes, hogy A Mi Lapunk Szerkesztőbizottságának is hamarosan tagja lett. E minőségében csatlakozott most az idős kollégáinkat búcsúztató kis ünnepség szervezéséhez. Ezen a sors akaratából már nem fog tudni személyesen részt venni, de a számára fenntartott szék és a gyertya lángja Géczy Attila nyugalmazott pénzügyőr alezredesre, Attilkóra emlékezteti majd a jelenlévőket.

 

Drága Attilko! A mennybéli Aranytollat le ne tedd a kezedből, írástudományodat gyakorold szorgalmasan odaát is! Gegjeiddel, humoros megállapításaiddal kacagtasd meg az angyalokat is!

Julid

 


Attilko

 

Egy kirándulás alkalmával a somoskői vár tetejéről gyönyörködtem a fantasztikus panorámában. Szorongattam a zsebemben a mobilomat, rácsörögjek-e huncut barátomra, aki sose hagyott volna ki egyetlen húsvétot, névnapot – sokszor még alkalom se kellett hozzá -, hogy bohókás üzenettel, megmosolyogtató sánta rímmel ne köszöntött volna. Utolján a védjegyévé vált aláírással: Attilko.

 

Győzött a kisördög, elővettem hát a telefonomat, és tárcsáztam. Reszelős hangján szokásos vidámsággal üdvözölt, majd unszolásom ellenére nem találta ki, hol vagyok… Mikor elárultam, azonnal meginvitált magukhoz, de idő szűke miatt nem volt módom élni a lehetőséggel. Annyi volt a jutalmam, hogy „kimegyek a kertem végébe – mondta -, és elnavigállak, merre tekintsél, és majd integetek neked.” Így történt.

 

Géczy Attila (65)

 

hivatalosan a NYOSZ salgótarjáni klubjának vezetője, és régóta az észak-magyarországi régiós összekötő volt, ezáltal elnökségi tag. Nem hivatalosan pedig aktív korában kiváló pénzügyőr, jó barát, segítőkész munkatárs, nyugdíjasként a közösségi élet motorja, tevékeny szolgálója. Országszerte ismerték, szerették, ő volt az, akit örömmel fogadtak, ha kézfogásra nyújtott kézzel egy társasághoz csatlakozott vagy egy készülendő fotóhoz élelmesen a hölgykoszorú kellős közepébe furakodott. Áradt belőle az életszeretet, még úgy is, hogy az élet jó pár éve már meglassította lépteit, és próbára tette a szívét is.

 

Augusztus első szombatján családjával a lakóhelyéhez, Somoskőújfaluhoz karnyújtásra lévő Bárnán vettek részt a palóc világtalálkozó egyik rendezvényén. Attila erről a hozzá illő vidám eseményről már nem jutott haza földi hajlékába, hanem egyenesen a mennyországba utazott.

 

Hangolódott a következő csütörtöki elnökségi ülésre, fiókjában várakoztak az általa készített jellegzetes humorú „Attilko-obsitok” a tisztségükről leköszönő két kolléga részére – de ezt az ő szavai már nem fogják kísérni. Azt hittük, csak ketten búcsúznak ez alkalommal az elnökségből, de nem: Attilko messzebbre ment, egy soha vissza nem kanyarodó útra. Hiányozni fog a szeptemberi fesztiválon a főzőcsapatból, a bogrács mellől, és keresni fogjuk még egy ideig a Mi Lapunk beszámolói között az aláírását is: Attilko. És mindenhonnan hiányozni fog…

 

Nem tudom, mikor járok legközelebb Somoskőn, de tudom az irányt, drága Attilko, a házadra, kertedre nézek, és integetek neked. Kicsit sandítok majd a felhők irányába is, s a könnyeimen át biztosan szivárványosnak látom az eget.

 

Isten nyugosztaljon, Attilko!

ue

 

 

 

Asztali nézet